Blog

(CIKK)

Ez a kudarc is hozott valamit - Szoboszlaiék feledtetik az Aranycsapatot

Valószínűleg az utolsó olyan generációba tartozom, amelyik még gombfocizott gyerekkorában. És bár voltak fotóval ellátott, létező csapatok nevét viselő készleteim a Real Madridtól a Pécsi MFC-ig, a Bayern Münchentől a DVSC-ig, ezekkel legfeljebb a suliban játszottunk, amikor villantani kellett valamit. De volt emellett egy ronda, fröccsöntött műanyag készletem is egy piros és egy zöld csapattal, feliratok nélkül. Én azonban filctollal számokat írtam rájuk, a két kaput elhelyeztem egy focipályára emlékeztető szőnyegen, majd a nagymamám egyik elszakadt nyakláncából kihullott, varrósdobozban szétszóródott gyöngyökkel egymagam játszottam le a meccseket. Bezárkóztam a szobámba, és elfojtott hangon, de azért hangosan utánoztam a közönség és a kommentátor hangját, a bábukat én mozgattam, passzolgattam, kapura lőttem, NB I-et és vb-ket játszottam. És ebben a világban bármi megtörténhetett.

Az 1998-as, franciaországi világbajnoksággal párhuzamban például én is lejátszottam egyet, természetesen úgy, hogy Magyarország is szerepelt a vb-n. Becsületesen lejátszottam mind a 64 meccset – egy olyan hétfő esti gólösszefoglaló hosszúságában, a magyar válogatott pedig bejutott a legjobb négy közé. A döntőnek kicsit azért emlékeztetnie kellett a valóságra, így hiába játszottunk jól a Brazília elleni elődöntőben, a dél-amerikaiak jutottak a fináléba, ahol aztán megverték a franciákat, mi pedig Argentínával játszottunk a bronzéremért. Mert hát nyilván jónak kellett lennünk, de azért nem ennyire. A bronzmeccsen aztán 7-1-re megagyaltuk a Batistutával, Crespóval és Ortegával felálló argentinokat. A torna gólkirálya valami Petri nevű fazon lett (Ronaldot megelőzve), aki abban a városban focizott, ahol én laktam.

Viszonylag sokáig maradtam ebben a fantáziavilágban – mert muszáj volt. Nagyjából az érettségéig úgy éltem az életemet, hogy a világ térképe, a különböző nemzetek elhelyezkedése, „nagysága”, szimpátiája vagy ellenszenve az alapján állt össze bennem, hogy milyenek voltak a fociban. És ennek, ahogy közeledünk napjainkhoz, egyre több köze lett minden máshoz, aminek a látszólag semmi köze sem volt a focihoz. Fejlettséghez, gazdagsághoz, hogy az adott ország milyen távolságra van Nyugat-Európától. Mert akárhogy is, a nagy foci Nyugat-Európa sportja. Aztán az érettségi után úgy döntöttem, hogy nem szeretném az egész életemet erre a sportra áldozni, mert ha valaki profi akar lenni, akkor – úgy mondjuk – harmincöt éves koráig semmi más nincsen, csak az. Innentől fogva átalakult ez a térkép, de a szüntelen görcs, az ösztönös menni akarás, vagy az újrakezdés utáni vágy, ami minden egyes meccsel – legyen az profi vagy amatőr – újra kezdődik,megmaradt.

De még visszább. Én abban az évben születtem, amikor utoljára járt a magyar válogatott világbajnokságon. Így sajnos csak megtippelni tudom, hogy mondjuk az Európa bajnoki szerepléshez képest milyen érzés lehet egy vb-meccsen szurkolni a csapatnak. Tudván, hogy a világbajnokság nagyon más, mert minden, ami ott történik, tényleg örökké itt lesz és bevonul a történelembe. Lehet, hogy csak a foci történetébe, de a foci meg úgy vonul be az egyetemesbe, mint valami nagyon fontos. Mert újra meg újra felteszik az emberek a kérdést, hogy jó, de miért ez a legnépszerűbb sport?

Az első világbajnokság, amit néztem, az 1994-es volt, de úgy istenigazából a 1998-as volt az, amikortól fogva már egy percet sem hagytam ki. Ekkor mesélte el a nagyapám, hogy mi volt régen, hogy kétszer is döntőt játszottunk, hogy Puskás mekkora sztár volt, hogy a Reálban játszott – a többiekről nem is beszélve. És mivel a nagyapám folyton szórakozott velem, ezt sem akartam neki elhinni, de aztán kiderült, hogy mind igaz. De mindez nem csak úgy önmagában volt sokkoló, hanem annak függvényében, hogy a régihez képest ez az egész ilyen szar lett. De minimum kicsi. Vagy legalábbis nem sikeres.

Az írás teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/ez-a-kudarc-hozott-is-valamit-szoboszlaiek-vegre-feledtetik-az-aranycsapatot/

 

(INTERJÚ)

A "zsánerirodalom útmutatást ad" (Beszélgetés Shelley Parker-Channel)

A „másolás” kultúrájának anarchista, törvényen kívüli gyakorlata – olyan termékek és munkák lemásolása, melyek a hiperkontrollált, hivatalos kínai életen kívülről érkeznek – nekem olyan beállítódásnak tűnik, ami kifejezetten a kulturális forradalom utáni időszak embereit jellemzi. Engem például nem. De ez a fogalom szerintem kifejezetten érdekes nézőpontból közelíti meg azt, ahogy a regényeim a genderkérdéshez viszonyulnak. A hőseim társadalmi nemük miatt kirekesztett karakterek – Kate Bornstein amerikai teoretikus szavait idézve. Egyikőjük sem felel meg szigorúan egyik, társadalom által előírt nemi szerepnek sem. A kirekesztődés néhányuknak nagy fájdalmat okoz, míg másoknak, az utánzóknak, akik kreatívan kihasználják a nemi szerepekben rejlő lehetőségeket, és ellenőrizetlenül és leleplezetlenül bolyonganak a gender-világban, erőt ad, és személyes motivációként szolgál.

1749: A regényeidben a Ming-dinasztia alapító éveinek alternatív történetét meséled el. A nappá vált lányban Csu nőként, ahogy a regény szereplői mondják, “másodlagos” személyként születik. Ez a fajta maszkulinitás, illetve a patriarchális berendezkedés mennyire volt tipikus ebben a korszakban?

SPC: A hagyományos konfucianizmus, különösen a neokonfucianizmus, ami a Ming-dinasztia megalapítására is hatással volt, egyértelmű világrendet fektetett le: a Menny a Föld felett, az Uralkodó az emberek felett, az apa a család többi tagja felett áll. A családon belül lényegében az apa testesíti meg az uralkodót, akit a többiek imádnak, és akinek engedelmességgel tartoznak. Ebben a világnézetben különösen fontos, hogy a világ alkotóelemei egymással harmóniában álljanak, és ezt úgy biztosíthatták, ha mindennek megvolt a neki kijelölt, „megfelelő” helye.

A konfuciánus hit persze sokat változott az elmúlt évszázadok alatt, de bizonyos elemei, például a férfiak felsőbbrendűsége vagy a „harmónia fenntartása” – többek között – a nemi szerepek állandóságával (nincsenek queerek, nem kérdőjelezik meg a nemi normákat), érintetlenek maradtak a kultúránk értékrendjében. 

1749: Első köteted egyik nagy érdeme, hogy az öncélúság elkerülésének érdekében a gendervonatkozású kérdéseket jól kidolgozott narrációba ágyazod. Emellett a történelmi fikció vagy a fantasyirodalom eszköztárát is alkalmazod. A történeted megírásához szervesen hozzájárultak az említett zsánerekben rejlő lehetőségek?

Az alternatív történelem mindig párbeszédben áll a valós történelemmel, így hasznos eszköznek bizonyul, amikor tükröt szeretnénk tartani a társadalom azon döntései elé, melyek oda vezettek, ahol ma tartunk. Az alternatív történelem nem pusztán azt kutatja, „mi lett volna, ha” a történelem máshogy alakul, és egy másfajta realitást eredményez, mint amit ismerünk. Felteszi azt a kérdést is, hogy ha el tudunk képzelni egy másfajta valóságot, akkor mi akadályoz meg bennünket abban, hogy ezt létre is hozzuk? Már ha éppen ezt akarjuk. Én arra használtam fel az alternatív történelem nyújtotta lehetőségeket, hogy egy új korszak kezdetét képzeljem el – nem egy olyan korszakét, melyet ugyanazok a férfiak hoznak létre, akik mindig is birtokolták a hatalmat, hanem azok, aki mindig is ki voltak rekesztve a rendszerből. Egy olyan világot, amit marginalizált és queer emberek alkotnak meg saját maguk, magukért, olyanok, akiknek soha nem adatott meg, nem csak az irányítás, de a létezés puszta lehetősége sem. Ma nem ilyen világban élünk. De az alternatív történelemben rejlő potenciál, hogy megmutassa, a változás lehetséges, ameddig képesek vagyunk rá, hogy azt elképzeljük. 

Az interjú teljes terjedelmében a 1749.hu világirodalmi magazin oldalán olvasható:
https://1749.hu/flow/interju/a-zsanerirodalom-utmutatast-ad-beszelgetes-shelley-parker-channel.html

 

(CIKK)

Elkerülhetetlen a szekértáborokba sorolódás, a vita pedig értelmetlen

Tegyen bárki – legyen az újságíró, egykori politikus, influenszer vagy mezei, változásra áhítozó állampolgár – elkeseredett kísérletet arra, hogy a jelenkori nyilvánosság szerkezetét megerőszakolva és pártatlanságot hirdetve gondolati függetlenségre törekedjen, nem fog neki sikerülni. Az elektronikus médiumok és azok kommentfelületeinek rögtönítélő fogyasztóinak csak igen kis hányada érdekelt abban, hogy ráhangolódjon a másik gondolataira, és ne mindenben a sajátjait (vagy annak hiányát) keresse vagy találja meg.

Ennek okai, bár kényelmes lenne azt mondani, nem első sorban a médiafelületek jellegében és kívánalmaiban, vagy a fogyasztás instant jellegében és a véleménykultúra felhígulásában keresendők.

Hanem abban, hogy az emberek nagy része nem azért fogyaszt tartalmat, hogy a nézeteit megütköztesse másokéval, hanem azért, hogy sajátjait visszaigazolva lássa. Nem vitás persze, hogy mindenki szereti megúszni a tévedés élményét.

A tömegmédia új formái annyit azonban elértek, hogy általánossá vált egyfajta radikálisan demokratikus véleménykultúra, és azt, hogy a véleményfogyasztók, mivel kínálat mindenre is van, újra meg újra megbizonyosodhatnak véleményük létjogosultsága felől. A helyzet azonban az, hogy viszonylag kevés valódi, önálló vélemény cirkulál ebben a rendszerben. Talán nincs is olyan, hogy önálló vélemény.

A valódi probléma nem is azzal van, hogy a vélemények közösségekétől és tradíciónktól függően eltérő módon épülnek és hatnak egymásra, hanem inkább azzal, hogy ezeknek milyen a másik ember véleményéhez való viszonya. Rákosi Mátyás elhíresült mondata, „aki nincs velünk, az ellenünk van”, a Kádár-korszakra úgy módosult: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. És anélkül, hogy a mai magyar nyilvánosság és a Rákosi-diktatúra között párhuzamot vonnék, úgy látom, hogy a nyilvánosság kommunikációja ma a kommunista diktatúra legsötétebb éveire emlékeztet, legalábbis a fenti idézet tekintetében. Ha valaki ma kritizálja Magyar Pétert, az kizárólag fideszes lehet, aki meg Orbán Viktort, az globalista liberálbolsevik, aki pedig úgy gondolja, vagy innen, Kelet-Közép-Európából nézve: érzi, hogy Donald Trump fellépése inkább árt a túlhevült amerikai társadalomnak, mint használ, az Trump-rettegő. Átmenetek biztosan vannak, de legfeljebb négyszemközti beszélgetéseken, barátok között. A nyilvánosság felületein azt a feltételezett átmenetet kommunikálni, hogy teszem azt, elismerem Orbán Viktor vagy Magyar Péter politikai tehetségét anélkül, hogy fideszes vagy éppen tiszás lennék, minimum szélmalomharc.

A helyzet azonban elkeserítőbb, mint gondolnánk. A rögtönítélő nyilvánosság fenntartásában ugyanis intelligens emberek, értelmiségiek is rész vesznek a teljes politikai spektrumon, idő és türelem hiányában, sértettségből, vagy mert ők is emberek, érzelmi okokból. A nyilvánosságba belépők mindemellett azt is elfelejtik, hogy nincs átjárás a politika és az újságírás, az újságírás és a kommentkultúra között, és mindezt szorozzuk meg kettővel, tekintetbe véve a Fidesz leváltása vagy maradása mentén élesen kettéváló hazai politikai nyilvánosságot. A közélet e különböző halmazai – politikus, újságíró, kommentelő – egymást hozzák működésbe, miközben az érdekeik különböznek. Az újságíró nem képes érdemben számonkérni elveit a politikuson, mert a politika – nem csak kampányperiódusban – mára minden eddiginél inkább a hatalom megszerzésének technikájává redukálódott, és ez, úgy vélem, érvényes éppúgy Magyar Péterre, mint Orbán Viktorra.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/elkerulhetetlen-a-szekertaborokba-sorolodas-a-vita-pedig-ertelmetlen/

 

(CIKK)

A komprosszium nélküli politikáról

A Partizánnak adott interjúját hallgatva, túl azon, hogy Angela Merkelről megtudtuk, legalább olyan dörzsölt politikus, mint Orbán Viktor, és hogy Gulyás Márton a tőle megszokott elkötelezettséggel sem tudta arra bírni az egykori német kancellárt, hogy „feldobja” egykori politikus kollégáját, tanulhattunk tőle egy fontos dolgot. Merkel több esetben is hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a politikában a kompromisszumkészség annak érdekében, hogy működtetni lehessen a közösséget. Akkor is, ha a felek nem értenek egyet kulcsfontosságú ügyekben – példaként hozta erre az Orbán Viktorral menekültügyben folytatott vitáját. Mindez idegenül csengett az én magyar politikán edzett fülemnek, pedig fontos üzenet lehet nekünk, magyaroknak. Ugyanis a politikánkból, mely valahogy mindig is a szélsőséges váltások-változások politikája volt, úgy tűnik, jelenleg hiányzik a kompromisszum.

A fogalom a szótári definíciója szerint „kölcsönös engedményekkel járó megegyezést” jelent. Kétségtelen, hogy egy olyan közéletben, ahol a másik fél démonizálása, őrültnek vagy valóságvesztettnek bélyegzése mindennapos, nem köttethetnek kompromisszumok. Hogy esetleg a színfalak mögött, a végletekig polarizált közéleti kommunikáció által sugalltakkal szemben mégis csak előfordul az ilyesmi, az jelen esetben lényegtelen. A politikusok ugyanis, ha első sorban nem is morális értelemben, inkább a nyelvhasználatot illetően, de példát mutatnak a szavazóiknak.  

Érdemes itt a hagyományos diplomáciai csatornákat és normákat megkerülő amerikai elnök, Donald Trump politikai korrektséget felrúgó kommunikációját említeni, mellyel világszerte legitimmé tette, vagy legalábbis akaratlanul is biztatta a szókimondás új kultúráját. Egyetértek azonban azzal, hogy az emberiség olyan pontra jutott, ahol a finomkodás és köntörfalazás korának véget kell vetni, újra kell fogalmazni normákat, tradíciókat és a világról alkotott gondolkodásunkat. Talán így lehetne leszámolni a múlt fogalmainak és problémáinak kísértetszerű visszatérésével, melyet Jacques Derrida a hantológia fogalmával, a nyugati ember gyökértelenségével és eredetvesztettségével magyaráz.

E hiány eredménye a kultúra szüntelen újrahasznosítása és egy közös koncepció felvázolhatatlansága. Mark Fisher hangsúlyozza, hogy ez a megrekedtség a közös jövőkép, a közös tervek megfogalmazása ellen hat: „A jövő eltűnése a társadalmi képzelőerő egészének hanyatlását jelentette, annak az adottságnak az elvesztését, hogy el tudjunk képzelni egy olyan világot, amely a jelenlegitől radikálisan különbözik.” A trumpizmus persze – mely önmagában nem egy elképzelt, szebb jövő képe, hanem az alkalmatlan mostanival való szembenállás kifejeződése – aligha érthető meg önmagában kulturális jelenségként. Ám jelen kontextusban leginkább annak a kultúrára gyakorolt hatásai lehetnek fontosak.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/a-kompromisszum-nelkuli-politikarol/

 

(CIKK)

Szoboszlai és Krasznahorkai sikere ugyanaz

Miután a múlt héten Krasznahorkai László megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Németh Szilárd, a kormány irodalmi ügyekben „leginkább kompetens” parlamenti képviselője, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára a következőt posztolta a Facebook-oldalára: „Gratulálok Krasznahorkai Lászlónak, büszke vagyok a magyar író Nobel-díjára. Remélem, hogy Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile is méltó elismerést kap.” Ezzel a kijelentéssel nem az a gond, amit az ellenzéki közvélemény tévesen kiolvasott belőle, miszerint Németh az említett szerzők posztumusz Nobel-díjában reménykedik, vagy ne lenne tisztában azzal, hogy az illetők már nem élnek. Hanem például az, hogy Németh szerint a nyíltan antiszemita és fasiszta Tormay, vagy az antiszemita és nyilas Nyirő, akiket nyilvánvalóan a több évtizednyi, baloldali dominanciájú irodalmi kánonformálók jogtalanul elnyomtak, egy lapon említhetők Krasznahorkaival. Vagy ne adj’ isten az, hogy – még ha tudja is, hogy nem említhetők – kötelességének érezte, hogy egy ilyen ünnepi pillanatban az asztal alá durrantson egyet.

Az egykori rezsifelelős parlamenti képviselő kijelentése nagyjából azzal egyenértékű, amikor a magyar válogatott győzelméről tudósító cikkek és posztok alatt azonnal megjelennek a készre gyártott, a valóságról semmit nem állító, főképp ellenzéki mantrákat kommentelő elégedetlenkedők, és a stadionokra költött pénzeket vagy az egészségügy állapotát kérik számon. Olyan témákat kevernek össze, melyeknek az ég világon semmi közük egymáshoz. Ezzel egyfelől megakadályozzák, hogy a kormány munkájáról megfogalmazott érdemi kritikák hallhatóak legyenek, másfelől szükségtelenül politikai állításként értelmezik azt, ha honfitársaik örülnek Szoboszlaiék sportsikerének. Ki gondolná – egyáltalán ki a fene akarná – a Rákosi-korszak érdemének betudni az Aranycsapat, valamint Puskás és kortársai mai napig tartó, nemzetközi elismertségét? (És akkor, értsük jól, itt nem az Orbán-rendszer és a Rákosi-korszak között vonok párhuzamokat.)

Bár alapvetően nem értek egyet a hazai sportfinanszírozás keretrendszerével – mondom ezt úgy, hogy magam is eltöltöttem a labdarúgó utánpótlásnevelés közelében pár évet –, sportolói példaképek, például labdarúgók kinevelése éppolyan motiválóan hathat egy útkereső fiatal vagy gyerek életminőségére és egészségére, mint az, ha egy igényes, átgondolt oktatási rendszerbe pumpálja az állam a pénzt. Nem teszi ugyan, helytelenül, ettől függetlenül, aki képtelen a győzelem pillanatában örülni a magyar válogatott sikerének, és érzelmeit igyekszik valamiféle politikai gondolattal megindokolni, az a magyar közállapotokról jó eséllyel semmit sem mond el, legfeljebb csak annyit közöl, hogy számára nem fontos a foci. Mint ahogy Németh Szilárd sem állított semmi érdemit Krasznahorkairól és a kortárs magyar irodalomról, legfeljebb annyit, hogy fogalma sincs róla, de minimum nem érdekli őt. Mondom ezt úgy, hogy a hazai irodalom intézményrendszerében is eltöltöttem pár évet.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/krasznahorkai-es-szoboszlai-sikere-ugyanaz/

 

(CIKK)

A jobboldal sem hozza el a szólásszabadságot

Napjaink fájó fejleménye a tapasztalat, hogy az emberek széles körben alkalmatlanná váltak rá, hogy tekintettel legyenek egymásra. Ez egyenes következménye lehet a közösségi média intenzív használatának, ami, a médium természete folytán, mondhatni, szükségszerűen, és nem valamiféle, az emberiség leigázására irányuló kísérlet keretében korlátozza a vita iránti igényt és a vita lehetőségeit.

Ha egy velünk gyökeresen ellenkező módon gondolkodó emberrel, vagy számunkra nem megfelelő, az általunk gondoltakkal, elfogadottakkal ellentétes tartalommal találkozunk a közösségi médiában, a legegyszerűbb, ha kiiktatjuk, töröljük, kikövetjük, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyjuk. A médium ideges és instant felülete ugyanis – különösen az ösztönös kommentelésre biztató oldalakon – nem alkalmas arra, hogy kommentek formájában ütköztessük az érveinket, és arra sem, hogy minimális mértékben is tekintetbe vehessük a másikat.

Hogy egy viszonylag nagyot ugorjak (bár nem gondolom, hogy az előbb említetteknek és a most következő félmondatnak semmi köze egymáshoz): a másik elhallgattatásának radikálisabb módja a másik meggyilkolása, ahogy azt láttuk Charlie Kirk esetében. Az eset annak szomorú példája, hogy olyan korba jutottunk, amelyben a véleményüknek arcot adó emberek akár az életüket is kockáztatják. A Kirk-gyilkosság azonban nem a balliberális kurzus támadása a jobboldal ellen, hanem annak a robbanékony elegynek a bekeveredése, melyet az őrület és a fent említett kulturális katasztrófa találkozása eredményez.

Thomas Chatterton Williams a woke-mozgalom jobboldali inkarnációjáról írott cikkében amellett érvel, hogy a szólásszabadság elhozatalával kampányoló Donald Trump viszonylag hamar tökön szúrta magát legújabb ciklusa elején, és kukába dobta a saját ígéretét, amikor DEI-keretprogram „lelövésével” kifejezések tucatját töröltette az amerikai szövetségi kormányzati oldalakról. Olyan kifejezéseket, mint „equity”, „gender”, „transgender”, „nonbinary”, „pregnant people”, „assigned male at birth”, „antiracist”, „trauma”, „hate speech”, „intersectional”, „multicultural” és „oppression”. A gesztus pedig mintha arról tenne tanúbizonyságot, hogy a fő probléma nem a szólásszabadsággal volt, hanem azzal, hogy nem az ő politikai közösségének kedves kifejezések kaptak kormányzati hátszelet. És a kettő, vagyis a szólásszabadság korlátozása és egy világnézet politikai (felül)reprezentációja nagyon nem ugyanaz. Nem gondolom, hogy egyébként is túl nagy gyakorlati jelentősége van önmagukban a kifejezések lecserélésének – további példaként említhető még a Mexikói-öböl Amerikai-öbölre keresztelése is. Ám a gesztus mindenképpen szimbolikus, és nem kevésbé leleplező.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/a-jobboldal-sem-hozza-el-a-szolasszabadsagot/

 

(CIKK)

Poéták kertje a nagyzoló Riviérán (francia-olasz útinapló)

Az út autóval, Budapesttől számolva, ezerháromszáz kilométer a szlovén Alpokon, az olaszországi Pó-síkságon és Liguria tartomány tenger feletti autópályáján haladva Dél-Franciaországig. A Riviérának nevezett szakaszon, úgy Genovától a francia Saint-Tropez-ig, Európában egyedülálló klíma uralkodik. A magas hegyek és a nagy víztömeg találkozása mediterrán-szubtrópusi éghajlatot eredményez, ahol a páratartalom nyáron folyamatosan hatvan-nyolcvan százalék között ingadozik, a hőmérséklet pedig ritkán emelkedik harminc fok fölé, télen ritkábban megy tíz fok alá.

Negyedjére vezettem le ezt az utat autóval, ami egyrészt a mazochizmusomról, a magyarországi és a nyugat-európai árak összevethetőségéről, másrészt a generációm csak azért se hozzáállásáról tanúskodik. Ezt az elmozdulást intenzitása miatt aligha tudnám nyaralásnak, mint inkább utazásnak nevezni, mert utóbbi során történik valami az emberrel. Előbbi nem is arra való, hogy az utazó megváltozzon tőle. Utóbbi pedig teljesen kiszámíthatatlan, kevésbé intenzitásában, mint inkább kulturális értelemben különbözik a hétköznapokból, és az ehhez hasonló útinaplók megírására sarkallja az embert. Sokadjára mentünk ugyanoda, valahogy mégis az idei út volt a legszebb és egyben a legfájdalmasabb. Ennek okai pedig totálisan véletlenszerűnek tűnnek.

A szűk kéthetes utazásból összesen negyven órán töltünk az autóban, így nem mehetek el a vezetői élmények mellett. Körülbelül két éve tavasszal, egy Zágrábba, illetve Ljubljanába vezető utam alkalmával sokkolt az M7-es állapota. A Balaton nyugati medencéjétől egészen a horvát határig olyan gödrökkel és bukkanókkal találkoztam, melyek semmiképpen nem az autópálya sebességéhez valók. Ezt ma újabb szentségelésre okot adó, de dicséretes, hat, nyolc, tíz kilométerekre lezárt, felújítás alatt álló szakaszok váltották fel. A szlovén, illetve a valamiért rossz hírű olasz autópályák viszont már kifogástalan aszfalttal vártak, melyeken helyenként olyan csendben szötyög alattunk az autó, hogy szinte észre sem vesszük. De ne legyek igazságtalan, legalább folyik a munka nálunk is.

A reggeli budapesti forgalom másfél órát vesz igénybe, az északi agglomerációból indulva, majd az autópálya lassítóin átvergődve nagyjából Ljubljanáig nem történik semmi. A Letenyénél leágazó M70-es bekötő és Muraszombat közötti szakasz igazi senkiföldje, ahol épp annyira köztes térben haladunk, mint amilyen köztes térben váltják egymást itteni települések, szlovén, poszt-jugoszláv vagy a Monarchia egykori városainak és falvainak nevei. Ljubljana körül mindig vagy dugó van, vagy zápor, vagy mindkettő, de átjutva a városon, kisebb fajta szabadesésben haladhatunk Trieszt és Gorizia felé.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/poetak-kertje-a-nagyzolo-rivieran/

 

(CIKK)

Hol van most az ellenkultúra?

Idén indult egy kezdeményezés az amerikai egyetemeken Bridge USA néven, melynek célja, hogy véget vessen a kampuszokon is tomboló, politikai oldalak mentén kettéhasadt szekértáborok harcának. Az alapítók hangsúlyozzák, hogy nem egy centrista közösség megképzése a céljuk, hanem egy olyan mindset beindítása, mely lehetővé teszi, hogy minimum az eszmecsere megvalósuljon a különböző világnézetű emberek között. Mint írják, „nem az a lényeg, miben hiszel, hanem hogy miként fejezed ki magad”.

Az irányzat célja nem feltétlenül egy meggyőzésre törekvő vitakultúra megszervezése, hanem annak elismertetése a felekkel, hogy igenis le lehet és le is kell ülni beszélni a másikkal, mert az nem a megtestesült gonosz. Az egyetemi közösségek mindig is élen jártak a különböző, politikai megfontoltságú mozgalmak szervezésében, és van, aki szerint a kezdeményezés egy új ellenkultúra megtestesülése lehet. A hídépítők projekt ugyanis azt a hozzáállást kezdené ki, mely leuralja a fősodor kommunikációját – az Egyesült Államokban éppúgy, ahogy egyébként Magyarországon is.

Azonban a kortárs ellenkultúra kontextusba állítása további érveket sorakoztathat fel amellett, hogy mindez miért is lehet így. Érdemes tehát röviden sorra venni, hol érhetők tetten a rendszer- és establishmentellenes törekvések, ugyanis azok – úgy tűnik – nem alkotnak homogén mozgalmat.

Az ellenkultúra megszokott konzumellenessége a csináld magad klubokban, a minimalizmus és öko-aktivizmus legkülönbözőbb formájában mutatkozik meg az offline térben, de éppen ennyire befészkelte magát az internetes közöségek legváltozatosabb területeire is. A kriptovaluta-hívők a hagyományos fizetési módok megreformálásáért, a WEB3 aktivistái az internet visszavétele, radikális demokratizálása és decentralizálása mellett állnak ki. A WEB2 korszakának kiégettjei pedig nem pusztán a szándékolt offline létmóddal és digitális detoxszal, hanem az online felületek ironikus torzításaival és túlhasználatával demonstrálnak a fősodorbeli közösségimédia-felületek uralma és társadalomtorzító hatásai ellen.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/hol-van-most-az-ellenkultura/

 

(CIKK)

Nincs olyan, hogy magaskultúra

Az Öt YouTube-csatornáján a Csemegepult című kulturális műsor vendége a minap Kukorelly Endre és Nyáry Krisztián volt. A felek a hazai könyvpiac és az irodalom helyzetéről beszélgettek. Kukorelly Endre szépíró és egykori országgyűlési képviselő az irodalom helyzetét, ahogy ő maga fogalmazott, „arisztokratikusabb” módon ítéli meg, és úgy véli, jelen kultúránk egyik égető problémája az úgynevezett „magaskultúra”, azon belül a „magasirodalom” hanyatlása, „pária” helyzetbe kerülése. A szépirodalmi alkotásokkal szembehelyezett „könyvnek látszó tárgyakról” beszél, és mindezért a könyvpiac kommercializálódását, a folyóirat-kultúra ellehetetlenülését és az oktatást teszi felelőssé.

Kukorelly megközelítése azonban nem pusztán arisztokratikus, de elitizáló és lenéző is. Ez a hozzáállás tünetszerű a magyar kultúra szereplői, különösen az irodalmárok körében, és éppen annak a problémának az orvoslását mulasztja el, ami miatt panaszkodik. Magasirodalom ugyanis nincs. Csak irodalom van, jó és rossz. Hogy aztán ezeket a kritériumokat milyen módon írjuk le, az már az irodalmárok feladata. De nem az olvasóké.

Ezt a munkát – annak meghatározását, hogy valami miért lehet jó vagy rossz – azonban csak a szakma egy része végzi el, és a nagy többség a Kukorelly Endre által is képviselt arisztokratikus elitizmusban éli meg műveltségét, és az általuk kedvelt alkotásoknak már az előtt odaígérik a szép és a magas jelzőt, hogy a mű megvédte volna önmagát a közönség előtt. De hát hogyan is lehetne másképp, mikor az intézményesült kultúra résztvevőinek egyetlen megmérettetési lehetősége a műveltségük fitogtatása és a másik olvasottságának folyamatos számonkérése. Elfelejtik azonban, hogy mindig jöhet egy ember, aki olvasott valamit, amit ők nem, ahogy azt is, hogy az ízlés és a nyelv folyamatosan változik. Aligha lehetne például a mai – magukat szépíróknak tartó – szerzők műveit mondjuk Mikszáthéhoz vagy Móriczéhoz mérni. Ha megtennénk, nem okozna gondot a mai elitírók teljesítményét az elődökéhez képest hanyatlásnak nevezni.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/nincs-olyan-hogy-magaskultura/

 

(CIKK)

A troll etetése

A mitológiai trollok ostoba, veszélyes lények, melyek a közösségtől távol, emberek által elérhetetlen helyeken tanyáznak. Elzárt, sötét terekben bujkálnak, mert rettegnek a fénytől – ugyanis annak hatására kővé dermednek. A trollok nem csak az emberek, de az istenek ellenségei is, elborzasztja őket a keresztény ember vérének szaga. A trollok nem keresztények, tehát nevük sincs, ennyiben is megragadhatatlanok. Bizonyos trollfajták varázserővel bírnak, mások próféciákat is mondanak, de alapvetően destruktív erők és az ösztönök megtestesítői.

A név és valódi jelenlét nélküli virtuális troll a közéleti kommunikáció hordaléka. Egy tízéves kisgyerek, aki becsönget a nyugdíjas nénihez, majd elszalad, emberek nyugalmára vadászó telefonbetyár, frusztrált szomszéd, aki a kereked alá teszi a szöget, mert aznap kétszer is kivitted a szemetet. Működése egy nyáresti, fültájon zümmögő szúnyogéhoz hasonló, bár ez talán már túlzás: mert még annyi identitása sincs.

A név és arc nélküli troll próbál ahhoz a kritikushoz hasonlítani, aki összekeveri a véleményt az idegbajjal és szobordöntögetésből él. Jelzőket osztogat, de nem érvel. A troll valójában irigy, és szégyelli magát, amiért nem volt elég mersze arcát, nevét és az idejét adni a véleményéért, így hát meg kell, hogy elégedjen azzal az öt másodperc hírnévvel, ami a másik mondandójába való beleböfögésért jár neki.

De a troll helye mégis megvan a közbeszéd táplálékláncában. Megkerülhetetlen fog az algoritmus fogaskerekében, nyomasztó megnyilvánulásaival mozgásban tartja azt. A troll alamuszi propagandagépezetek szorongó zugmunkása, önjelölt prókátor és provokátor, leszázalékolt sajtócsendőr, aki harisnyát húz a fejére, akár a zsiványok, szélhámosok, huligánok, hogy így, arc nélkül vicsorítson a kamerába.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/a-troll-etetese-internet-kozossegi-media-komment/

 

(CIKK)

A safe space-ek és véleménybuborékok uralma örök viszályhoz vezet

A politikai korrektség vagy a safe space kritikusai sok esetben – egy körülíró kifejezéssel élve – a sértetlenség politikájaként értelmezik ezeket a jellemzően emancipatorikus törekvéseket. Az elnevezés szerencsés, egyrészt mert a pejoratív felhang kiiktatásával, mellyel a PC történetében mindkét „oldal” élt, megfontolhatóbbá teszi az kritikát, másrészt megfelelőbb megfogalmazása annak a hétköznapi politikának a leírására, mely az emberekre leselkedő sérelmeket igyekszik csökkenteni vagy kiiktatni, legyenek azok verbálisak vagy fizikaiak.

A safe space fogalma az Egyesült Államokbeli feminista- és LMBTQ-mozgalmak környezetében alakult ki az 1960-as, 70-es években, és olyan kulturális tereket, helyeket jelölt, melyekben különböző marginalizált csoportok a diszkrimináció veszélye nélkül fejhették ki nézeteiket. Ennek a „helynek” a kiépítése a feminista gondolatközösségekkel indult, majd a melegbárok, valamint az amerikai egyetemek diszkrimináció és rasszizmus ellen tüntető közösségeivé nőtte ki magát. A kétezres évekre az angolszász környezetben azonban már széles körben kiterjedt a nagyvállalati kultúrára is, hogy visszaélésektől, zaklatásoktól, mikroagresszióktól és egyéb pszichológiai stressztől kímélje meg a dolgozókat.

Mára azonban, köszönhetően a közösségi média tartalomszortírozó algoritmusainak, melyek alapja a keresések elemzéséből nyert adatok felhasználása termék- és tartalomelhelyezés céljából, elvontabb formát öltött. Az így létrejött mesterséges szubkultúrák, személyre szabott feedek vélemény- és ízlésbuborékokat hoztak létre, melyek afféle safe space-ként működnek. Ennek bizonyítéka például a Donald Trump 2016-os választási győzelme körül kialakult tömeghisztéria, vagy a 2018-as itthoni választási eredmények ellenzéki élménye. Mindkét esetben az történt, hogy az események az egyik félben totális értetlenséget váltottak ki, mondván, alig hallottak olyanról, aki másképp gondolkodik, mint ők. Az online biztonságos terek túlságosan biztonságosnak és monolitikusnak bizonyultak.

A cikk teljes terjedelmében az Öt oldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/a-safe-space-ek-es-velemenybuborekok-uralma-orok-viszalyhoz-vezet/

 

(CIKK)

A jóemberkedés vádjáról

A „libsivisításra” és a „haladár” dührohamokra izguló, autoriter-simogató trollkommentelők és a molyszagú Maradiak szótárában általában kétféle érvelés hangzik el, amikor valamilyen „européer”, „nyugati”, „progresszív” vagy „felvilágosult” véleményt szeretnének dühből a földbe döngölni: a reálpolitikai érzék hiánya és a jóemberkedés vádja. Alapvető elvárásuk a hatalmasokkal szemben, hogy valamiről, legyen az katonai, gazdasági, ideológiai kérdés, valaki hozzon végre döntést. Nem kenyerük a vita, a „tökölődés”, az ebből fakadó, megfontolt döntéshozatal, az óvatoskodás, a különböző érdekek figyelembevétele. Pedig a demokrácia fogalma ez: a folyamatos, érveken alapuló vita. Ilyen értelemben pedig a demokratikus döntéshozatal egy örök, befejezetlen folyamat.

Mi az, amit fent nevezett Maradi általában a világról gondol? Ha pofánvernek: „szokj hozzá, ez van”. Ha lenyomnak az erősebb kocsival, és a családod életét veszélyeztetik: „fogadd el, ez van”. Ha valamiféle tízezer éves, lejárt, evolúciósan meghaladott tradíció ellen érvelsz: „gyenge vagy.” Ha nem vagy minimum száz kiló: „nem vagy férfi”. Amit ő jóemberkedésnek hív, az egy olyan, számára befogadhatatlan érvrendszer, melyben egy akármilyen másik, ideológiai, etnikai, nemzetiségi csoport érdekét is megfontolják vagy megfogalmazzák. Szerinte ez gyengeség, tökölődés, parasztvakítás, a valóság el nem fogadása, végső soron: „libsivisítás”.

A cikk teljes egészében az Öt weboldalán olvasható:
https://ot.hu/makai-mate/a-joemberkedes-vadjarol/

 

(ESSZÉ)

A jövőbelátó ember és a disztópia otthonossága

Az utópia a világ legunalmasabb műfaja. Monotonitásánál, kiszámíthatóságánál csak a használhatatlansága ordítóbb. Az emberiség semmit nem tanul belőle, és valójában másra sem való, mint arra, hogy a szerzője eldicsekedjen benne kiváló ötleteivel. Jó ötletei pedig bárkinek lehetnek. Valódi téttel attól a pillanattól fogva bírnak, amikor szóba jön a megvalósításuk. Ha pedig a megvalósításba hiba csúszik, már disztópiáról beszélünk. Ami, szemben az eszményi hely, a tökéletes jövő pusztító unalmával, a lehető legtökéletesebb téma, minden tekintetben. A disztópia látszólag valamiféle negativitás – de csak látszólag az.

Ironikus, hogy éppen a pozitív pszichológia pápájától, Martin Seligmantól származik a következő két állítás. Egyfelől, hogy a szorongás az emberiség alapvető beállítottsága, a kultúránk állapota, mely egyben az emberiség evolúciós előnye. A kultúrát a szorongó ember építette fel, avagy „a megfontolt neurotikusok továbbadták génjeiket”.[1] Másfelől Seligman mondja azt is, hogy az ember nem úgy van megtervezve, hogy a jelenben létezhessen. Gondolkodásunk az ő elgondolása szerint nem pusztán kultúraelméleti, filozófiai, de természettudományos alapokon is bizonyíthatóan folyamatosan a jövőben létezik, az eljövendőre irányul. Ennek szemléltetésére alkotta meg szerzőtársaival a homo prospectus, a „jövőbe látó ember” kifejezést. A New York Timesba John Tierney-vel közösen írt cikkükben jól követhetően levezetik, miért is van ez így. A jövőre fókuszáltság pszichológiájában a szerzők feltárják, hogy az ember a nap 24 órájában gyakorlatilag mást sem csinál, mint potenciális jövőképeket gyárt. Bár közhely, hogy múlt újrajátszása annak jobb megértését szolgálja, Seligmanék szerint ez inkább az átéltek folyamatos módosítgatása. Emellett pedig a múlton való rágódás a legbiztonságosabb jövőkép megtervezésének rendelődik alá, vagy épp fordítva: agyunk folyamatosan gyártja a jövőképeket, hogy felkészülhessen a dolgok kimenetelének legszélesebb skálájára. Ezt valóban hívhatjuk szorongásnak. Csakhogy ennek a folyamatnak nincs vége, a jövőképek, irányuljanak bármely pitiáner eseménysorra, szünet nélkül keletkeznek az agyunkban. Mondhatjuk tehát, hogy szünet nélkül szorongunk?

Mindebből még nem következik, hogy a jövő negativitása felszívódik és bagatellizálódik, sőt épp az ellenkezőjéről lehet szó. A hermeneutikán alapuló huszadik századi egzisztencializmus egyik alapgondolata, hogy a tapasztalat, amennyiben a világról alkotott képünk megdőlését jelenti, szükségszerűen negatív előjelű. Mindez nem jelenti azt, hogy a jövő megtapasztalásai kizárólag rosszak lennének. Heidegger egzisztencializmusának központi fogalma a „Sorge”, amit szokás szorongásnak fordítani, de többet jelent annál. Nem kizárólag a félelem vagy a félelem indukálta tervezés, hanem kísérlet a létezés legtágabban vett egzisztenciális körülményeinek, azaz saját magunknak a megértésére. Minél inkább próbáljuk megérteni magunkat a világban, annál inkább beteljesítjük a saját életünkből fakadó lehetőségeinket.

Az esszé teljes terjedelmében a 1749.hu világirodalmi magazin oldalán olvasható:
https://1749.hu/fuggo/essze/a-jovobe-lato-ember-es-a-disztopia-otthonossaga.html